Az IT café is folyamatosan beszámol arról, hogy a nyugati világban a közelmúltban újra megélénkültek azok a viták, melyek a hatóságok, illetve a kormányok, valamint az érintett internetes szolgáltatásokat nyújtó vállalatok és a civil jogvédők között bontakoztak ki a titkosítások alkalmazásáról. A viták alaphelyzete igen egyszerűen leírható: az államok a bűnözés üldözésére és a terrorveszélyre hivatkozva szeretnének könnyebben és mélyebben belelátni az internetes kommunikációkba, míg az ebből élő vállalatok tartanak a felhasználók bizalmának elvesztésétől, a jogvédők pedig a lehetséges visszaélésekre figyelmeztetnek, és tartanak a tömeges megfigyelés társadalmi következményeitől.

Napjainkban ez a vita leghevesebben egyrészt a törvénymódosításra készülő Nagy-Britanniában, valamint a legtöbb ilyen globális vállalatnak otthont adó Egyesült Államokban zajlik. Ehhez kapcsolódva a The Verge szakújságírója, Russel Brandom foglalta össze, hogy szerinte a húsz éve zajló csatározások színvonala miért lesz egyre alacsonyabb, hogyan telítődik „hazugságokkal”. Brandom úgy látja, hogy öt olyan fő hazugság, csúsztatás szerepel a vitákban, melyeket egyenként vagy csoportosan alkalmaznak, és amelyek elfogadhatatlanok, illetve akadályozzák, hogy a vita valóban termékeny, eredményekre vezető legyen.

• az újságíró szerint hamis az az érv, hogy a digitális lehetőségeknek köszönhetően a terroristák egyre inkább el tudnak rejtőzni, a nyomozóiroda pedig azért találja meg őket nehezebben, mivel a titkosítások és a magánélet védelmét szolgáló technológiák miatt nem férnek hozzá az adatokhoz. Brandom ezzel szemben azt állítja, hogy épp fordítva van: a terroristák kihasználják az internet lehetőségeit, ezért épphogy sokkal könnyebb rátalálni a kommunikációjukra, és semmi akadálya annak, hogy teljes mértékben alkotmányos módon, megalapozott gyanú alapján, felhatalmazás birtokában az FBI megkapja a számára szükséges információkat – vagyis semmi szükség a tömeges megfigyelésre
• a második hazugság Brandom szerint az, hogy a technológiai vállalatok nem működnek együtt a kormányzattal. Valóban vannak olyan ügyek, amikor a vállalatok megtagadják az adatok kiadását, illetve perre mennek az állammal szemben ezért, de a tények azt mutatják, hogy az FBI vádja hamis: amennyiben jogszerű kéréssel fordultak ezekhez a cégekhez, azok teljesítették törvényi kötelezettségüket, és megadták az információkat – elenyésző azon esetek száma, amikor megtagadták, mivel úgy ítélték meg, jogilag aggályos lenne az adatszolgáltatás. Vagyis a nemzetbiztonság nem tehet meg mindent, amit akar, csak azt, ami törvényes
• Brandom a másik oldalnak is odaszól: szerinte félreértés az, hogy az FBI hozzáférési kéréseit a biztonsági szakma képviselői megvalósíthatatlannak tartják. Az a véleménye, hogy a szélsőséges túlbiztosítás épphogy még sebezhetőbbé teszi a rendszereket, mivel célponttá emelik őket
• az újságíró szerint téves az a – még általa is használt – megnevezés, hogy ebben a nagy ügyben a titkosítás volna a tét, arról volna szó, mivel itt valójában a hozzáférésről szól a disputa. Az FBI ugyanis nem a titkosítás ellen lép fel – azt helyesnek tartják –, hanem azzal van bajuk, hogy ők ebből kimaradnak, illetve azzal, hogy a számukra szükséges adatokat a szolgáltatók nem őrzik meg – ez a vita tétje, nem pedig a titkosítás
• a legnagyobb hazugság azonban az Brandom érvelése szerint, hogy a technológiai cégek viselkedésének újraszabályozása segítene megakadályozni a terrorista összeesküvéseket, akciókat. Ez az érv főleg a párizsi terrortámadások után lett hangsúlyos, és azt mondja, hogy ha a digitális kommunikációs csatornákhoz a hatóságok hozzáfértek volna, meg lehetett volna akadályozni a gyilkosságokat, vagy legalábbis kevesebb áldozat lett volna. Brandom azonban úgy látja, hogy erre egyáltalán nincs bizonyíték: mint utólag kiderült, a súlyos párizsi terrortámadásokat az elkövetők elsősorban személyes kapcsolatok útján szervezték meg, alig-alig hagytak nyomot maguk után az interneten. Ahogy mindeddig arra sincs bizonyíték, hogy az ISIS is kiterjedten használná az amerikai vállalatok kommunikációs platformjait szerveződésre. Vagyis a megfigyelés csorbítaná a szabadságjogokat, de kevéssé akadályozná a terroristákat, akik számítanak arra, hogy keresik őket, így más utakat választanak