Ha a nagy internetes ügyek legutóbbi hetekben zajlott eseményeit nézzük, felhasználói és gazdasági szempontból csak egy szót mondhatunk: Facebook. Ez egyrészt döbbenetes egy néhány éve egyetemi körben indult vállalkozást tekintve, másrészt szinte természetes az internet manapság tapasztalható jellegéből következően. Az még nem lenne ok a disputára, hogy egy amerikai közösségi oldal világhódító útra indult, az viszont már annál inkább, hogy a Mark Zuckerberg vezette vállalkozás az alapító egyértelmű kijelentései nyomán sokkal többet akar, mint sikeres lenni: át kívánják szabni az eddig így-úgy a netre szabott adatvédelmi szabályokat, újra kívánják definiálni a magánszférát, jelentős mértékben át akarják alakítani a személyes információkhoz való viszonyunkat – ahogy már több alkalommal, legutóbb az április végén tartott nagy konferencián fejtette ki a még mindig pimaszul fiatal zseni, hogy a nethasználat mai állapota, a felhasználók nem kívánják meg azt a véleménye szerint a múlthoz tartozó adatvédelmet, mely korábban jellemző volt, s emellett hangsúlyozta, hogy a jövő vállalkozása a Facebook, mely az irdatlan méretű közösségi háló felépítése után gyakorlatilag „az új Google” lesz, a már jó ideje emlegetett „szemantikus web” egyik első megvalósítója, s ennek a felfogásnak a hazai rajongók is fenntartás nélküli pártolói.

Hogy a Facebook milyen veszélyes útra tévedt, magam sem tudnám pontosabban és szebben megfogalmazni, mint az amúgy a közösségi netnek nagy barátja, Dojcsák Dániel kollégánk a HWSW cikkében a múlt héten (mint az egyik kommentelő, én is felhívom a figyelmet a zárómondatra): „Mark Zuckerberg csapata a könnyebb úton indult el és szép lassan eladta felhasználóit a partnereknek és a hirdetőknek, az emberektől pedig egyre inkább elvette a lehetőséget, hogy rendelkezzenek saját adataik felett. A Facebook pedig olyan médiummá vált, amit nehéz kikerülni, s ma már nem is feltétlenül az a személyes adat, hogy mikor és hol születtünk, hanem az, hogy kikkel kommunikálunk, mi érdekel minket, mit olvasunk és hogyan. A Facebook egyrészt egy zseniális dolog, ugyanakkor az adatkezelési elvek prostituálása lefagyaszthatja a mosolyt még a legeltökéltebb közösségi webfelhasználó arcáról is.”

De mi is a baj a Facebookkal? Röviden az, hogy erodálja a privát szférát. Elvileg a közösségi mozgás, a kapcsolatok könnyebb kezelhetősége, a nagyobb átjárhatóság érdekében, ám nehéz elfeledni, hogy a cég mostanra már nyilvánvalóan a kapcsolatok, a kapcsolati hálók értékesítéséből igyekszik profitot termelni. E folyamatnak a közelmúltban két jelét lehetett tapasztalni: egyrészt a felhasználók mind nehezebben, mind körülményesebben rendelkezhetnek személyes adataik felett (ennek voltak nyílt, illetve bújtatott formái, ahogy épp a felhasználói szerződést alakították), másrészt pedig a hónapról hónapra napvilágra kerülő ügyek, amelyek azt bizonyították, hogy a Facebook menedzsmentje – folyton a törvényesség határán egyensúlyozva – igyekszik a begyűjtött információkat pénzre váltani.

Mark Zuckerberg eközben eteti a népet: „Mi továbbépítjük a webet, hogy alapértelmezésben is közösségi hálóként létezzen” – ezt az érvelést az Electronic Frontier Foundation civil jogvédő szervezet képviselője végtelenül veszélyesnek találja, mivel szerinte egy olyan állapotot hoz létre, ahol az üzleti és a magánérdekek összecsúsznak, és ha konfliktus támad, nem nehéz megmondani, ki kerül ki győztesként. Az ő érveit erősítik azok az esetek is, melyeknél hol tisztázódik, hol nem, hogy a Facebook kiadja-e a felhasználók adatait (kedvenc oldalait, vásárlási szokásait, leglátogatottabb weblapjait stb.) harmadik félnek; ezek a történetek mindig az illegalitás határán mozognak, a cég igen sokat titkolózik az üzleti modell részleteit illetően, legerősebb törekvésük, hogy az adatkiadást a felhasználó által elfogadottá, azaz legálissá tegyék.

Az igazán elgondolkodtató dolog – és, ha szigorúak vagyunk, végtelen cinizmus – az Zuckerbergtől eredeztethető, aki a jórészt a következményekbe bele nem gondoló tinikre alapozva igyekszik a birodalmat bővíteni, és – hogy csak egyet említsünk – a „lájkolós” Open Graph protokollal még több információhoz hozzájutni.

Ez persze lehet paranoia is, hát hogyne, már látom a kommenteket, ahogy nekem esnek. Ám azon érdemes egy kicsit töprengeni, hogy a néha Web 3.0-ként értelmezett, talán sosem megvalósuló szemantikus webet a rendszer egyik (néha hagymázasan gondolkodó) atyja, Tim Berners-Lee nem egészen így képzelte el: az alapelv az volt, hogy miképp lehet minél rendszerezettebben, a felhasználói keresésekre releváns válaszokat adódóan felépíteni az információs rendszert. Ha ennek az az útja, melyet a Facebook képvisel, hogy a felhasználói minősítések alapján, rengeteg megosztott információval építünk ki hálót és keresési rendszert, akkor drága árat kell fizetni érte: sokat kell egyénileg elmondani magadról, hogy része légy a rendszernek. A felelőtlenség diszkrét bája – ahogy a mi fórumunkon is szokás mondani: „nem csináltam semmi rosszat, miért ne tudhatnák, hogy milyen zenéket szeretek?”

A felhasználói feltételekre a program, a szolgáltatás elfogadásakor általában csak klikkelünk, hadd menjen. A Facebook esetében ezt nem ajánlanám senkinek, mert aki nem olvassa át alaposan az online szerződés feltételeit, annak kellemetlen meglepetésekben lehet része.

Vagy...

Vagy tényleg nem érdekel ma már ez senkit, és Zuckerbergnek van igaza. De ebben kételkednék. Emlékszünk még arra a trójaira, mely a keresési előzmények alapján zsarolja a felhasználót?