Nem, ne örüljetek. Nem kezdek egy újabb, ezeregyedik Windows–Linux flame-et. Csak nyugtalan vagyok és kíváncsi, szeretném megtudni, hogy miért érzem magam olyan nyomorultul, ha (ötvenedszer) megnézem a videofelvételt a mára már szenzációvá(?) avanzsált tojásdobálásról. Ebben a rövid írásban csak ez érdekel, és semmi más.
Nos. Az a tény, hogy egy fiatal ember egy nyilvános rendezvényen egy határozottan provokatív gesztussal fel akarja magára (jobb esetben: egy hozzá hasonló gondolkodású csoport létére és annak véleményére) hívni a figyelmet, mivel fűti egyfajta meggyőződés, azzal semmi bajom, sőt. Ez a dolga. Talán Goethe mondta, írta egyszer, hogy kínos az életkorának nem megfelelően viselkedő ember: a fiatal lázadjon, akarjon rombolni, váltsa meg a világot, ha nem teszi, nevetséges; az idősebb óvjon, irányítson, fékezzen, ha nem teszi, nevetséges; és vice versa…
Ez a tegnapi esemény azonban – szomorú leírni, de – nem ilyen volt. Ég az arcom miatta. S nem azért, mert bármi módon védeném, sajnálnám vagy mittomén Steve Ballmert (se nem kutyám, se nem macskám ő nekem, ráadásul a történet nem róla szól igazából, hiába kap az ember a neten a nevére és a tojásra keresve több száz találatot), hanem mert a performance szánalmasra sikeredett.
Igyekszem egyszerűen gondolkodni. A srác tette messze nem példa nélküli (a Microsoft leköszönő vezére és alapítója is kapott tortát az arcába Belgiumban stb.), tehát ismernie kellett a dramaturgiát és a várható hatást. Épp ezért érthetetlen számomra az, ami – s legfőképp, ahogy – történt.
Először nézzük a megvalósítást. Egy ilyen gesztusról még a legelvakultabb elkövetői is tudják, hogy szimbolikus (különben nem tojást, hanem bombát hajigálnának), egy igen erős, meghökkentő módja a véleménynyilvánításnak. Ez azonban csak akkor éri el a kívánt hatást, ha elkövetője egy rakás szabályt betart (dramaturgia!), bízik magában, kételyeit elpakolja a sufniba. Emellett – épp a szimbolikussága miatt – akkor erős a gesztus, ha azt vagy szellemesség, humor és nagyvonalúság jellemzi, vagy pedig őserejű, ösztönösnek ható erős érzelem (vö. Charlie Chaplin), hiszen ezek bizonyítják elkövetője magabiztosságát és szilárd pozícióját. Ezekből tegnap semmit sem láthattunk, sőt. Olyan volt az egész, mint az oviban, amikor a kiscsókák felheccelik egymást – bár nem tudják, miről is van szó –, hogy ki meri felemelni az óvó néni szoknyáját. Mered? Nem mered? Dehogynem merem!!! Aztán összecsinálja magát a kölök, amikor tényleg meg köll fogni a szoknyát… Szörnyű volt, kínos.
Ha már egyszer felállt, elmondta tört angolsággal, erős magyar akcentussal (félreértés ne essék! ezek egyike sem baj különben!), amit akart, s azt látja, hogy megfagy a levegő a teremben, akkor legalább találja már el öt méterről azt a fazont, akit akkora szörnyetegnek tart! De nem, a revolucionér úgy dobja a tojásokat, mint a megszeppent szűzlyány a bucsuban a labdát, talán még szurkol is, hogy el ne találja.… Aztán az „áldozat” – nem épp lovagi erény – bemenekül a pult alá, az előadóban vészes csönd, ő meg szépen kisorol a helyéről.… Édes istenem, hát milyen forradalmár az ilyen? Ha már egyszer nem teperik le, nem zúdul rá a hallgatóság, akkor tessék, itt a lehetőség, hogy tovább nyomja, hogy tovább beszéljen, figyelnek a kamerák, mindez bekerül a híradókba; tessék felugrani a padra, pocskondiázni a gyáva áldozatot, világgá kürtölni a hitvallást és a többi. De nem. Mi történik? A csávó kislisszol, mint a moziban, amikor vécére kell menni. Hát…
És a közönség, vagy hogy mondjam. Ez már önmagában megért volna egy sokkal durvább akciót. Ahogy ott ülnek a bepárásodott szemű leendő yuppie-k, hogy befogadják az üdvösséget adó malasztot… Nem véletlen, hogy az egyetem rektora milyen hihetetlen módon reagált a történtekre (De kérem, hát le teccett lőni az Elnököt? Cunya dolog, nagyon cunya...). Igen, kijárt volna nekik egy Berger-féle asztaltánc, de hát az már régen volt, ki emlékszik rá. (Apropó: az ügy még kínosabb, hogy a nyugati világ utolsó, kudarcba fulladt lázadásának huszadik évfordulóján történt mindez; s bár Herbert Marcuse az akkori események kapcsán végleg leszámolt a fiatalokkal mint progresszív erővel – a ’68-as diákvezérek későbbi pályafutását figyelve nem ok nélkül –, azért a filozófusoknak sem kell mindet elhinni…).
Szánalmas
Beszélhetnék a tartalomról is, hiszen az is megérne egy misét. A hátteret mindannyian ismerjük, itt most csak egyetlen dolgot említenék meg, mivel ez a szememben a tojásdobáló egész tevékenységét hiteltelenné teszi. Ez a zavaros gondolkodású, forradalmár lelkületű ifjú azt követelte a Microsoft vezérétől, hogy fizesse vissza azt a pénzt, amit elloptak a magyar adófizetőktől. Drága barátom! A magyar adófizetők pénzével nem Steve Ballmer rendelkezik, hanem a mindenkori magyar kormány. Milyen hülyeség már ez! Olyan, mint ha az alkalmazottad eltelefonálna ötszázezer forintot a cég számlájára, mert szexvonalakat hív, s te mint tulajdonos nem őt vonnád felelősségre, hanem a szolgáltatás üzemeltetőjétől kérnéd vissza a pénzt. Nonszensz. Ez is a fiatalember fejében uralkodó zűrzavart bizonyítja. (Mielőtt a bősz ellenzékiek jelentkeznének: a mindenkori magyar kormányról írtam, s tudtommal pártállástól függetlenül, eddig mindegyik kormányunk hasonló gyakorlatot követett a Microsofttal kapcsolatban.)
Szóval semmi bajom a tojásdobálással, de akkor csattanjon az arcán, vaz’! Bár ha engem fűtene újra az a csodálatos, fékezhetetlen, csak húszévesen érezhető szenvedély, nem így csináltam volna. Mondjuk előző éjszaka belopóztam volna az előadóba, s Ballmer előadása közben, a kamerák előtt legördült volna egy molinó „Vive le Linux!” felirattal, vagy kapott volna tőlem előadás közben egy méteres (és igen aranyos) plüsspingvint, vagy becsempészem a barátaimat, akik egy-egy táblát feltartva megformázták volna a „We don’t need a Microsoft” mondatot, vagy tudom is én, a kocsmában kitaláltuk volna – de ha már a dobálás mellett döntünk, akkor tutira eltaláltam volna.
Ez a „Ballmer egged” nyilván gyorsan lecseng majd, jól jött a hírportáloknak, ennyi. Talán csak annyi értelme lesz, hogy a Microsoftnál végre leesett, hogy már nem Bill Gates a közellenség, hanem az új főnök, s szigorúbb biztonsági előírásokkal és több testőrrel indul ezek után előadást tartani az elnök-vezérigazgató.
Király.
