Célszámítógépek a nyomdában

A fényszedés

Korábban a számítástechnika történetével kapcsolatban több cikk is megjelent az IT café-n, ami a saját személyes élményeimet hozta felszínre. A számítástechnika a nyomdaiparban először a célspecifikusan fejlesztett fényszedő gépek formájában jelent meg: ez az alkalmazási terület több ponton összefonódik a számítástechnika történetével. Megpróbálom körbejárni a fényszedés történetének múltbéli fontosabb, számítástechnikai vonatkozású állomásait. Több évtized technológiai fejlődését szinte lehetetlen lenne minden részletre terjedően vizsgálni, így inkább a saját tapasztalataimmal fűszerezett, magyar vonatkozású technológiákra figyeltem.

A fényszedés

A 90-es évek végére a nyomdaipar egészének, de különösen a formakészítésnek lett itthon szerves része a számítógép. A formakészítés az a technológiai lépcsőfok, ahol a betűk és képek alakot öltenek, az oldalak tervből nyomtatásra váró nyersanyaggá válnak. Ez persze egy picit egyszerűsített képlet, és amíg Magyarországon a 1989-es év volt az igazi fordulópont ezen a területen, addig nyugaton már egy lépéssel előttünk jártak.

A fényszedés elvi, sematikus működése a villanólámpás korszakban (Forrás: Szerző)

A legtöbb ember számára ismert a Gutenberg által kifejlesztett hagyományos könyvnyomtatás, a magasnyomtatás. Az új technológia, az ofszetnyomtatás (síknyomtatás) térhódításával a formakészítési problémákra a választ a fényszedés kifejlesztése jelentette. A fényszedés során a betűk negatív maszkjait – így a szöveget – egy fényérzékeny réteggel ellátott filmre világítják rá, majd az előhívott filmből készítenek ofszet nyomólemezt. Az első, ezt a cél szolgáló eszköz 1930-ban, az Uher Ödön által szerkesztett fényszedő géppel (UherType) valósulhatott meg. Ennek nem sok köze volt a még meg sem született számítástechnikához, működése leginkább az analóg fényképészeti eljárásokból merített.

A fényszedő rendszereknél használt gyorstárcsatípusok és egyéb betűmatricák, amelyeket a betűk levilágításához használtak. (Forrás: http://www.museumofprinting.org)

Az első, számítógéppel vezérelt fényszedő rendszerek az 1960-as évek végén jelentek meg, ahogy a számítástechnika iparilag is alkalmazható szintre fejlődött. Ezek akkoriban csúcstechnológiának számítottak. A Monotype, Mergenthaler Linotype, a Berthold, a Hell és a Ferranti rendszerei itthon és nemzetközi szinten is elismertek voltak. Az akkor menőnek számító cégek mára mind megszűntek, összeolvadtak, vagy a jogaik megszerzését követően hasonló néven viszik tovább mások az örökségüket.

Fényszedő gépből célszámítógép

Az 50-es évek végének és a 60-as évek első fényszedő gépei inkább elektronikusan vezérelt automata gépek voltak, semmint számítógépek. A munka felgyorsítására a második generációs, tranzisztoros számítógépek alkalmazása logikus fejlesztés volt. Elsőként a szedés folyamatát egyszerűsítették és több rutinfeladatot levettek a szedő válláról, amikor a számítógépre bízták a sorok kizárását, illetve fontos újításként a szavak elválasztása is automatizált lett. Az adatokat azonban eleinte még lyukszalagra rögzítették, amivel a különálló levilágítóegységet vezérelték.

Magyarországon a fényszedés a 70-es évek elejétől jelenik meg a Monotype cég Monophoto 600-as rendszerével. Nálunk az elsők között az 1974-ben több nyomda által létrehozott Nyomdaipari Fényszedő Üzem és a debreceni Alföldi Nyomda alkalmazta a rendszert. A Monophoto 600-as rendszer két fő komponensből állt. Egyik a fényszedő (kopogtató, typesetter, perforator) egység egy lyukszalagra perforálta a leszedett betűket, majd a levilágító egység (filmsetter) dolgozta fel a kész lyukszalagot, amelyből a film készült.

A Monophoto 600-as rendszer billentyűzettel, perforáló egységgel és a központi levilágító egységgel. A teljes rendszert 1971-től 1981-ig gyártották (Forrás: http://www.computinghistory.org.uk)

A Monophoto 600-as szedőegység a korábbi szedőgépek hatalmas, két részből álló klaviatúráját örökölte. Egy kis méretű kijelzőn, egyszerű lámpasoron lehetett követni a leszedett szöveget – ez azonban kevésnek bizonyult a hibák kiküszöböléséhez. A javításhoz szükség volt a lyukszalag tartalmának fényérzékeny papírra történő levilágítására. Egy mai asztali nyomtatóval szemben azonban ez időigényes és roppant drága is volt, ezért a fényszedők megtanultak közvetlenül a lyukszalagról olvasni. A lyukszalagos adatrögzítés esetében a betűk bevitelén kívül minden egyedi parancsot, illetve tipográfiai elemet (fokozat, változat, tabulálás, betűtípus, sorvége stb.) speciális kódokkal kellett rögzíteni. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a parancsok kiadása után azokat a szükséges helyen negálni is kellett, amit kiölésnek neveztek. Az ilyen típusú szedőgépeken továbbra sem volt vizuális kontrollja a szedőnek. Át kellett látnia a munka egészét, ismernie a programban használható kódokat és vizuális képzelőerővel is rendelkeznie kellett mindehhez.

Egy másik fényszedő gép ebből a korszakból a CompuWriter IV. Bal oldalán a soros kijelző és középen a kézirattartó látható. Inkább emlékeztet nagyra nőtt írógépre, semmint számítógépre (Forrás: http://www.museumofprinting.org)

A nehézkes munkafolyamaton az új, Monophoto 913-as fényszedő gép javított, ami a korábbinál jóval korszerűbb volt, a billentyűzete már a mai számítógépekére emlékeztetett. A szedőgép ugyan továbbra is lyukszalagra rögzített, de már egy 16 kbyte-os központi feldolgozó egységgel és egy 80 kbyte-os, forgó mágnesdobos adattároló rendszerrel is rendelkezett. A lyukszalag ellenőrzését szolgálta a rendszerbe illesztett, programozható, egyszerre 127 különböző karakter kinyomtatására képes, 9 tűs mátrixnyomtató: a hibák ellenőrzését, a korrektúrázást ezen lehetett végrehajtani. Az újításoknak hála a rendszer lényegesen nagyobb feldolgozó kapacitással rendelkezett, sebessége sokat javult.

A digitális fényszedő rendszerek úttörői

A korábbi rendszerek legfőbb hiányossága abból adódott, hogy még mindig analóg alapokon dolgoztak. Villanócsövekkel (stroboszkóp) világították meg a betűket tartalmazó matricákat, amelyek így a fényérzékeny filmre kerültek. Ráadásul ezek tipikusan lyukszalagvezérelt rendszerek voltak, vagyis lyukszalagra rögzítettek és onnan vezérelték a levilágító egységeket is. Összehasonlításképpen: amíg a hagyományosnak mondható lyukszalagos fényszedőgépek csak 30-tól maximum 100 karakter per másodperces sebességre voltak képesek, addig a CRT rendszerek már 1000–10 000 cps-re gyorsultak. Az új cél tehát a jelminőség javítása és a mennyiség növelése volt. A jelrögzítés, -feldolgozás és a levilágítás is a digitalizáció felé kellett, hogy lépjen.

A Hell Digiset integrált központi egysége és levilágítója, a kép jobb szélén (Forrás: HELL Digiset 400 T10 felhasználó kézikönyv)

A továbblépést két újítás bevezetése jelentette. Első lépésként a villanócsöveket leváltotta a lézeres alapú levilágítás. A technológia úttörő képviselője a Rudolf Hell cége által 1966-ban kifejlesztett Hell Digiset nevű rendszer, amely egyúttal az első ilyen célú, teljesen digitális rendszer. Ebben – a korábbi kiépítéstől eltérően – több részegységet is integráltak. A Digiset volt az első, amely digitálisan tárolta a karaktereket és azokat bittérképes rendszerben világította le. Az adatokat mágnesszalagra és merevlemezre is el lehetett tárolni, és az operációs rendszer szintén digitálisan, a mágnesszalagról töltődött be. A másik újítás a szedőt segítő, katódsugárcsöves (CRT) terminálok alkalmazása, amelyek közvetlen kapcsolatban álltak a központi egységgel. A terminálok CRT-i ugyan viszonylag kis méretűek voltak, de lényegesen megkönnyítették a folyamatos kontrollt a szöveg fölött. A teljes rendszer részét képezte a beviteli egység, nyomtató, központi feldolgozó és levilágító, valamint szkenner is. Igazi újdonság volt még, hogy hálózatos kiépítésben építették meg a rendszert: a központi egységhez több, terminálként működő beviteli egységet lehetett közvetlenül csatlakoztatni. A terminálos felépítést később a többi gyártó is átvette, utánozta.

A Hell Digiset „koszerű” szedőterminálja (Forrás: HELL Digiset 400 T10 felhasználó kézikönyv)

A Digiset adattároló egységei: balra a mágnesszalagos tároló, jobbra a merevlemez (Forrás: HELL Digiset 400 T10 felhasználó kézikönyv)

Magyarországon a 70-es évek közepétől kezd elterjedni a fényszedő rendszerek alkalmazása. A fejlesztések az első közös próbálkozást (NYFÜ) követően nyomdánként egyedi irányt vettek, amit az anyagi lehetőségek és a helyi igények alakítottak, ezek közül a Mergenthaler Linotype és a Ferranti megoldásával kerültem személyes közelségbe.

Linotype CRTronic, az asztali fényszedő rendszer

A nyomdaipari szakma által elismert és kedvelt szedőgépgyártó volt a Mergenthaler Linotype, vagy egyszerűen csak Linotype. Természetes, hogy ők is igyekeztek a saját rendszerüket fejleszteni. 1969-ben ezért elkészítik a saját megoldásukat Linotron 505 néven, ami egy akkoriban megszokottnak mondható gépóriás volt, több ember számára kialakított munkaállomással. A Linotype ekkor lépéshátrányban volt a versenytársakhoz képest, de végül a folyamatos fejlesztések eredményeként megszületett a CRTronic sorozat. A CRTronic sorozat a 150, 200 és 360-as típusból állt, amely 1981-82-ben a kor újításait próbálta egybeolvasztani.

Egy korai CRT rendszer a Linotype-tól, a Linotron 505. Jól látszik a kis méretű ellenőrző monitor (Forrás: Design Et Typo)

Újszerűnek számított, hogy egy mai, modern számítógéphez hasonlóan egy dobozba integrálták a rendszert. Ez a kompakt kiépítés rugalmasan bővíthetővé tette, a mérete miatt „asztali fényszedő rendszer” néven is emlegették. A CRTronic 150 és 200 típusba monokróm 14 colos, a 360-asba egy 12-es, csak karakterek megjelenítésére képes monitor (60 karakter, 18 sor) került beépítésre. A 360-as esetén még a lézeres levilágító is a „dobozba” lett építve. A beépített levilágító maximális felbontása 1240 lpi volt. Minden típusban két 5,25 inches floppymeghajtó is helyet kapott. Ezek közül az egyik az operációs rendszer betöltésére, illetve a fontcserére, a másik a munkák mentésére szolgált; a meghajtók a 360 kbyte formátumú lemezeket kezelték. A teljes rendszer részét képezhette egy álló formátumú, monokróm CRT monitor, amit pluszban lehetett a 360-hoz kötni. Erre külön paranccsal kellett a teljes anyagot kiíratni, hogy vizuálisan is ellenőrizhető legyen a munka nyers állapota. A 80-as évek elején ez a lehetőség a fényszedő gépeknél még nagyon újszerűnek számított.

A CRTronic 150 (balra) és a levilágító egységgel integrált 360 (jobbra). A 150-es és 200-as változat monitora kicsivel nagyobb volt, hogy a szedő jobban lássa a szöveget, de a gyakorlatban sokszor a 360-ast is erre használták (Kép: Martin Wichary)

Valahogy így festett egy CRTronic kijelzője munka közben. Jól láthatóak a speciális makrokódok a sorok elején (Forrás: http://www.furterdruck.ch/historie4.htm)

Mai szemmel nézve meglehetősen furcsa és egyáltalán nem ergonomikus billentyűzete volt. A monokróm zöld monitoron tehát a parancsokat és makrókat lehetett beírás közben követni, és az esetleges hibákat azonnal javítani. A billentyűzetbe épített makrogombok roppant összetett parancssorozatokat voltak képesek tárolni és gombnyomásra végrehajtani, ráadásul a három típus egymással teljesen parancskompatibilis volt. A különbség ahhoz hasonlítható, mintha egy gyengébb és egy erősebb PC-vel dolgoznánk egymás mellett. Ugyan volt arra mód, hogy hálózatba kötve, közös feldolgozó és levilágító egységgel egy komolyabb rendszert lehessen kiépíteni, de a sikerességét éppen az jelentette, hogy akár önálló terminálként is használható volt. A 150-es és 200-as modell nem rendelkezett beépített levilágító egységgel, ez a 360-as kiváltsága volt, ami miatt csak „mama”-nak becéztünk.

A 360-as fura billentyűzete és a kijelző potméterei (Kép: Martin Wichary)

A 360-as kompakt felépítése mellett sok egyéb előnnyel rendelkezett, de nagyon magas ára volt, ami csak a PC elterjedésével kezdett olyan zuhanásba, hogy itthon is elérhetővé vált a nyomdák számára. A CRTronickal 2 éven keresztül személyes barátságot ápoltam az egykori Franklin Nyomda berkein belül. A vásárláskor valószínűleg az addigra megfizethetővé vált ára, illetve a makrókkal megvalósítható, bonyolult szedésképek előállítása szólt mellette, a Franklin fő profilja ugyanis a tudományos és matematikai kiadványok, illetve tankönyvek készítése volt.

Az eredeti gépparkból a 90-es évek közepére már csak két gép volt üzemképes. A három 150-esből és egy 360-asból két 150-es alkatrészként lett felhasználva. A gyártó cég akkoriban szüntette meg a gépgyártó divízióját, és a Linotype azóta sem foglalkozik hardverekkel. A karbantartást egy erre specializálódott osztrák cég tudta csak ellátni, de a Linotype gyártókapacitásának megszüntetése után nem sokkal, már ők sem tudtak segíteni. Sajnos a technikai specifikáció gyenge ismerete, a hardver addigra jócskán elhasznált állapota és a már akkor is nehezen beszerezhető felhasználói dokumentáció is sokat rontott a helyzeten, mivel a rendszeres, megelőző karbantartást sem tudtuk elvégezni. Úgy tudom, ma valamelyik múzeumban pihen az öreg 360-as.

Ferranti CS7, a csodarendszer

Amíg a Linotype megoldása egy lényegesen korszerűbb felfogást jelentett, addig néhány évvel később koncepciójában kissé elavultabb fényszedő rendszerrel dolgozhattam. Ez a „kapcsolat” is két évig tartott, de máig emlékezetes számomra. Itthon persze nem volt meglepő, hogy relatíve elavult nyugati technológiákat vásároltak meg, de az már meglepő volt, hogy éppen a Ferranti rendszere került az országba, mivel telepítésekor több része COCOM-listásnak számított.

A Kossuth Nyomda a korábban az NYFÜ-ben már kipróbált, az angol Ferranti által gyártott CS7-es fényszedő rendszert telepítette. A típus a CS7 elnevezést a Composing System (CS) rövidítéséből, valamint az anyarendszer, illetve a központi egységet jelentő Argus 700 (ez volt a 7-es) betűszóvá alakításával nyerte.

A rendszer technikai paraméterei alapvetően függtek az Argus 700 képességeitől. Az első kereskedelmi változat 1969-ben jelent meg. A 700-as közvetlen elődjéhez, az 500-ashoz képest a teljesen valós idejű kontrollnak köszönhette roppant népszerűségét és sikerességét. Az ehhez szükséges sebességet a 16 bites rendszerarchitektúra biztosította, ami a sorozat 600-as változatánál csupán 8 bites volt. A vizuális eszközök, azaz a CRT-n megjelenített azonnali adatok és a többszörös biztosítás alapeleme volt a rendszernek, ami 1969-ben, de még a 70-es évek közepén is nagy szó volt.

A Ferranti Argus 700 központ egysége és egy továbbfejlesztett, CRT-vel rendelkező vezérlőpanel (Forrás: http://www.computinghistory.org.uk)

A Kossuth Nyomdában is az alapértelmezett kettős redundanciával lett telepítve a rendszer, a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy egymással párhuzamosan, két teljesen azonos Argus 700-ast üzemeltek be. Ez növelte az üzembiztonságot és a műveleti sebességet is gyorsította, mivel a két gép szükség esetén kisegítette egymást.

A szerverteremben a két „szekrényen” kívül megtalálható volt még a Monotype Lasercomp Mark 4-es nagy felbontású levilágítója, egy asztali lézernyomtató, valamint a kiszolgálást segítő konzolok, terminálok. A rendszer alapvetően hálózatos kiépítésűre lett tervezve. Ez a mi esetünkben azt jelentette, hogy a központi egységhez számos terminál csatlakozott. A kiépítés nagyfeszültségű tápkábeleket és hálózati kábeleket igényelt, amit az álpadló alá rejtve vittek a központi egység és a terminálok között. Teljes kiépítésben 12 terminált tudott párhuzamosan kiszolgálni egy Argus 700, ami valójában kettő volt. Ha figyelembe vesszük, hogy csupán szöveg és – mai szemmel nézve – viszonylag egyszerű parancsok kezeléséről volt szó, akkor feleslegesnek tűnhet ekkora hardver. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy egy gyakorlatilag 20 éves technológia továbbfejlesztett és erősen specializált változatáról van szó. A nagy műveleti pontosság és a megbízhatóság azonban elengedhetetlen volt, mivel a tipográfiai pont 96-od részével is képes volt számolni a rendszer, illetve a rajta futó szoftver. Az ilyen fokú pontosságra a levilágításnál, a Lasercomp kiszolgálásánál is szükség volt.

A terminálok egy CRT monitorból és egy célspecifikus billentyűzetből álltak, az egyes online terminálokat VDU-nak (Video Display Unit) nevezték. A VDU-n a szöveg és a parancsok ellenőrzését lehetett elvégezni. Emellett lehetőség volt az elkészült oldalak A/3 méretű, álló formátumú, grafikus kijelzőn történő megjelenítésére. Ez a monitor is csupán monokróm zöld színű volt. A terminál billentyűzete, a Monotype szabványos kiosztásának felelt meg, járulékos billentyűkkel kiegészítve.

A Ferranti CS7-es rendszer VDU-ja. A nagyobb kijelzők a teljes vizuális kontrollt szolgáló „Kukk”-egységek (Forrás: a Kossuth Nyomda alapításának 100. évfordulójára 1994-ben kiadott brosúra)

A Ferranti CS7 az operációs rendszerét egy csak olvasható, 8 inches diszken tárolta, a VDU terminálok nem rendelkeztek adattárolásra alkalmas eszközzel. A hálózati kiépítés tehát azzal is járt, hogy a központi egységnek mindent azonnal fel kellett dolgoznia és – amint lehet – rögzítenie. Adatrögzítésre mágnesszalag és 8 inches floppy volt használható, vagy akár a lyukszalagon rögzített adatot is be tudta olvasni a gép.

A mágneslemezen tárolt adatok könnyű kezelhetősége miatt szükség volt arra, hogy az egyes anyagokat apróbb részekre bontsuk. Az adatrögzítésen kívül, ennek praktikus okai is voltak. Ha egy nagyobb műre, mondjuk lexikonra került sor, akkor könnyebb volt kisebb egységekkel szétosztani a munkát az emberek, a VDU-egységek, illetve a műszakok között is. Az anyagok és a felhasználói azonosítást különböző kódok segítették. Minden felhasználó saját kóddal, kvázi felhasználónévvel jelentkezett be a rendszerbe, amit a nyomtatáskor is láthattunk az anyagokon, de a levilágított filmeken is megjelent. Szintén a rendszerezést segítette egy erős katalógusrendszer, ami egyúttal a fájlrendszer hierarchiája is volt. Az egyes publikációk típusuktól függően saját kódot kaptak, így például a természettudományos könyv TT lehet, és így tovább. A publikációkhoz ráadásul saját makrokódokat lehetett rögzíteni. A makrokódokat formátnak nevezték, és 7-ben volt maximálva a számuk. Ugyan ez kevésnek tűnhet viszont ezeket később bárki használhatta, nagyban megkönnyítve ezzel a csapatmunkát.

A publikáció nagyjából egy könyvtárnak fogható fel. Ezen belül fájlokat hozhattunk létre, amelyek a könyvtáron belüli mappákat jelentenének mai szemmel. A fájlokon belül pedig lap- vagy munka-, azokon belül pedig take- és részmunkaegységekre volt osztható az anyag. Ha egy hetilapnál az egész hetilapot bontjuk oldalakra és cikkekre, akkor már érthető, hogy mi értelme volt mindennek. Akár egy oldalon belül több cikk is készülhetett egyszerre, amire a grafikus operációs rendszerek kiadványszerkesztő szoftverei sokáig nem vagy csak nagyon nehezen voltak képesek. Ha mindezeket is figyelembe vesszük, akkor sokkal érthetőbb, hogy miért kellett ekkora hardver a feladatok kiszolgálására.

Egy virág a CS7 kódjaival létrehozva (Forrás: Ferranti CS7 szedőkézikönyv)

A rendszer és a szoftver kézikönyve egy a nyomdán belül készített kétkötetes leírás volt. Habár közel fél évig tartott, amíg a rendszer korlátait, lehetőségeit és a speciális parancsnyelvét megismerte az ember, a végén egészen bonyolult oldalszerkezetek vagy akár speciális grafikák elkészítésére is lehetőség nyílt. Ráadásul mindezt nagy pontossággal végezte a rendszer, igaz csupán fekete-fehérben és leginkább szövegalapon.

A fényszedő rendszerek végnapjai

A 90-es évek már egyértelműen a PC szárnyalásáról szóltak. A Macintosh, a PostScript elterjedése, a kényelmes kezelhetőség, a relatív olcsóság, a grafikus operációs rendszerek széles körű használata, valamint a szoftverek széles köre, mind a fényszedő technológiák felett kongatták a vészharangot. A szalagra lyukasztott lyukakkal és a monokróm zöld villódzással szemben a színes, grafikus kezelőfelület és az azonnali visszacsatolás az első nagy szög volt a fényszedés koporsójában. Megvalósult a WYSIWYG-elv. A másik fontos tényező, hogy a fényszedő rendszerek sokáig nem voltak képesek a színes illusztrációk és a szöveg együttes kezelésére, ebben csupán a 80-as évek fejlesztései hoztak változást. A gyártó vállalatok közötti szabványosítás is csak ekkor kezdett érezhetővé válni, mivel a sokféle gyártó eleinte igyekezett a saját technológiáját előnyben részesíteni.

Az utolsó nagy dobás: a Scantext 2000. A rendszer fejlesztésénél, a korábbinál jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a szoftverek grafikus kezelőfelületére és a színes anyagok kezelésére (Forrás: Mannesmann Scangraphic Scantext reklámbrosúra)

Az egyik kiemelkedő rendszer, ami már színesben is képes volt dolgozni, a Mannesmann AG Scangraphic nevű divíziója által gyártott és a világon mindenhol népszerű Scantext fényszedő rendszer volt. A Scantext nevet két típus viselte. Az első, 1981-ben megjelent, 1000 jelzésű rendszert még az Intel 8080/85 processzora hajtotta, az 1986-ban piacra dobott 2000-es változatot viszont már a Motorola – a Commodore Amigából és a korabeli Apple gépekből jól ismert – 68000-es sorozatával szerelték. Sebességét, használhatóságát és korszerűségét is ennek, illetve az Commodore Amigához mérhető zseniális tervezői hozzáállásnak köszönheti. A Scantext 2000 volt talán az utolsó „fellángolás” a fényszedő rendszerek piacán. A WYSIWYG elvű grafikus kezelőfelületekkel vezérelt operációs rendszerek örökre megváltoztatták a nyomdaipar és a számítástechnika viszonyát. A kiadványszerkesztés kikerült a nyomdákból, és sok esetben individuális műfaj lett belőle.

A PC-s piac változásait és a DTP kezdeti szárnypróbálgatásait jól jellemzi az az összehasonlító cikk, amit az amerikai PC Magazine 1985. decemberi számában találunk. A cikkben a CRTronic sorozatot a korabeli Word szövegszerkesztővel hasonlították össze. Az összehasonlítás részben megállja a helyét hiszen a CRTronic, de sok korabeli fényszedő rendszer tudásában nem mutatott messzebbre egy hasábokat meghatározó szövegszerkesztőnél. Ezt változtatta meg gyökeresen a Ventura, a QuarkXPress vagy a PageMaker megjelenése és lényegesen nagyobb tudása.

Ahol a WYSIWYG elv a gyakorlatban alkalmazhatóvá vált. Az Apple fejlődése a DTP fejlődését is jelentette mind a hardver, mind a szoftver tekintetében (Forrás: Museum of Printing Arts Liepzig)

A Linotype felhagyott a hardverek fejlesztésével, ahogy az őt felvásároló Monotype sem foglalkozik már régóta számítógépek építésével. A Ferranti a 80-as években még megpróbálkozott PC-s klónok gyártásával, de a sorozatos átalakulások után, végül 1993-ban, utód nélkül becsődölt – és hasonló sorsra jutott az összes többi gyártó többsége is. Tekintve, hogy a személyi számítógépek elterjedése minden feladatot kiváltott hardver- és szoftveroldalon egyaránt, nem is meglepő mindez. Megszületett a DTP, ami már egy újabb történet.

Szőcs Endre
HAUG-tag, grafikus/kiadványszerkesztő, oktató